17. fejezet - Én is szeretlek

Szép estét!

Sikerült tegnap végeznem a résszel, így úgy döntöttem, megleplek titeket vele, miután annyira vártátok a folytatást. A szokásosnál is többen írtatok és olvastatok, ami rettentő sokat jelent nekem. Lehet, hogy elég kiszámítható lett minden, de próbáltam egy csavart beletenni azzal, hogy Chanel nem adja meg magát. Sikerült? Remélem igen! Elkezdtem az új blogomat tervezgetni, valószínűleg februárban nyitok majd, és korántsem lesz szokványos, főleg nem tőlem. Egy olyan blog lesz, amelyben nem a szerelem lesz a legfőbb tényező, bár az idő múlásával majd az is kialakul, de a főszerpelőnknek nem ez lesz a legnagyobb gondja. Sokat mondtam ezzel, nem? :D

Love, Diana

Chanel Parks

Lehet, hogy ezzel cserbenhagytam a barátaimat, de úgy éreztem, magamnak kell döntenem, hisz az én életemről van szó. Hiába kaptam tanácsokat, csak még jobban megerősítettek, abban, hogy menjek vissza Texasba. Természetes, hogy nem akarom itt hagyni sem Alice-t, sem Justin-t, de egész éjjel át tartó gondolkozásom eredményeként minden kérdést tisztáztam magamban: köztük azt, mennyire utálok itt suliba járni, s milyen rossz olyasvalakinél lakni, aki utál. Mert érzem, sejtem, hogy utál. Néha én is utálom saját magam. Utolsó kérdés Justinhoz kapcsolódott: ebben az ügyben úgy döntöttem, előttem is élt boldogan, utánam is fog.

Így aztán, ezen előzményeket magamnak tudva félve igyekeztünk Alice-el karöltve a szupersztár luxusvillájába. Sokadszorra – másodszorra – is elcsodálkoztató a hatalmas ház. Ma iskola után sütöttem sütit, anyu egyik receptje alapján, bár egy kis telefonos segítséget is kaptam hozzá. A sütit odaadtam Justinnak, majd kalapáló szívvel mondtam el a két legfontosabb embernek, hogy döntöttem.

Az első reakciók tervben voltak, de ami utána jött, az nem. Alice kiment, Justin veszekedni kezdett velem – én pedig, szokásomhoz híven, értetlenül álltam a dologhoz. Miért nem enged el? Ezt én már nem tudom felfogni.

- Akkor meg miért nem engedsz el? – sóvárogva néztem rá, válaszra várva. Kiborít ez az örökös kerítőbeszéd, amit mindig megkapok tőle. Fordultam egyet a tengelyem körül és az ajtó felé vettem az utam. Legbelül reménykedtem, ennyivel nincs vége a dolognak.

- Shawty, ne menj! – reményem szertefoszlott, kérdően fordultam ismét felé. Olyan típusú ember vagyok, aki nem igazán ismeri a szlenget, főleg nem azt, amit Ő mondogat, de tudtam, mit jelent ez a kifejezés: „kicsim”.

- Miért hívsz Shawty-nak? Nem vagyok a kicsid, nem vagyok a szerelmed, senkid. Érted? – az utolsó szavakat szinte lenyeltem. Pillanatnyi felháborodásból és hitetlenkedésből szakadtak ki belőlem a gondolatok. Egyáltalán nem voltak komolyak.

- De igenis, nekem az vagy! Utáld, de az vagy. – zavaróan közel lépett hozzám.

- Miért? Miért teszed ezt velem? – szemeim könnybe lábadtak, tekintetem a padlót kezdte kémlelni.

- Mert – Justin száját nagy sóhaj hagyta el, szinte tapintható volt idegessége. – kedvellek. – az érzelmek úgy változtak bennem, mintha valami hurrikánféle jelenségbe csöppentem volna.

- Ezt már mondtad! – egyszerre éreztem dühöt, csalódottságot, fájdalmat. Legszívesebben egy bokszzsákba vertem volna a fejem. – És sokadszorra is elmondom: ezzel nem érted el, hogy maradjak. Fogd fel, megyek!

- Chanel, én .. – őrületes volt, amit ez a fiú kiváltott belőlem. Ahogy hozzámért, megfogta a kezem, a szívverésem felgyorsult és elborult ésszel kezdtem vizsgálni a világot. Eközben ott volt az a nyugtató érzés is. – szeretlek. Jóval többet érzek már, mint szimpátiát, sőt, többet, mint barátságot. – négy hetet töltöttünk együtt, de azt is úgy, hogy kétnaponta találkoztunk. Hogy lehetne belém szerelmes? Koncentrálni arra tudtam csak, hogy valami hasonlót érzek én is, bár nem vagyok benne teljesen biztos.

- Én nem tudom. Sosem voltam még szerelmes, nem tudom.

- Ezt nem tudni kell: ezt érezni. – ha igaza van, akkor egyre több az esély, hogy hasonlóan érzek én is. Honnan tudhatnám?

- Honnan tudom, hogy érzem?

- Nem kell mindent tudnod, Chanel. A világ tele van rejtélyekkel. Ilyen a szerelem is. Nekem például már attól is jobb kedvem lesz, ha látlak. És ha elkezdünk beszélgetni, mondanám és mondanám megállás nélkül, és úgy érzem, mindent tudni akarok rólad. Szeretlek. Nem bírnám ki, ha elmennél, mert nélküled üresek a napjaim. – életemben nem sokszor voltam olyan helyzetben, mikor szó szerint köpni-nyelni nem tudtam. De hát, ebbe is bele kell egyszer tanulni, és úgy tűnik, nekem most jött el ez a pillanat. Fogalmam sincs, mit mondhatnék, pláne nem ilyen szavak után.

- Holnap indul a gépem, ma este pakolok. – Justin arcára meglepődöttség, majd szomorúság ült ki.

Lassan elengedtük egymás kezét. Kifele menet visszanéztem rá, ahogy ott állt, mint egy bot. Szívszorító látvány volt. Ahogy átlibbentem a küszöbön, lopva hallottam, ahogy szinte nyökögi a nevem.

Hát igen, vannak olyanok, akik mindent elcsesznek. Ilyen vagyok én is, ez már a génjeimbe ivódott. Nem csoda, hogy ezután kedvetlenül bóklásztam órákig a városban, Alice társaságában, aki százszor jobban élvezte a karácsonyi vásárt, mint én. Engem csak egy pandás sapka tudott feldobni, amit aranyosnak találtam.

Ahogy visszaértem, felrohantam a szobába, az ágyra dobtam magam és a párnába kezdtem verni a fejem. Azt sem tudom, hogy rakjam össze a darabkákat, mi történt és miért. A hátamra fordultam és régi jó barátom, a plafon kémlelésébe kezdtem. Hiányozni fog ez a ház, és lehet, hogy Selena utál és én sem rajongok érte, de Ő is. Ha nem Justinról van szó, vagy esetleg olyan dologról, ami őt kényelmetlenül érint, akkor egy kedves, aranyos lány. Olyan, mintha a testvérem lenne.

Hosszú, hosszú gondolkodás után nekiálltam pakolni. Elővettem a hatalmas, fekete bőröndömet és szépen sorban minden ruhát beleraktam a szekrényből. Az összehúzásával voltak gondjaim, de az utazótáskával könnyebben ment. Belepakoltam az összes cipőm, a hajszárítót és mindent, ami nem ruha volt. Utolsó szusszanásra azt is összehúztam. Mindössze az a ruha maradt elő, amit holnapra készítettem.

Emlékszem az első napomra itt. Tudom, nem tragédia, de négy hónap itt megváltoztatott. Ott volt Tom, az a sok minden, amit Selena adott, annak ellenére, néha hogy beszélt velem. Neki köszönhetek mindent, és ha így utólag belegondolok, igaza is volt. Én voltam a hibás, jogosan beszélt rondán velem és jogosan hazudott. Lehet jogosan hazudni?

Hazudnék, ha azt mondanám, vágyom Texasra. Feles-feles a gondolatmenetem, egy részem maradna, de több pedig visszahúz. Hiányzik anya, apa és minden hülye rokonom, a régi osztálytársaim, a szomszéd nénike, aki minden reggel fél órát áradozott a tehenéről. Édes kis néni volt, annyi szent.

Jobb lesz. Jobb lesz hazamenni, és ezután úgy elmenni valahova, hogy titkon ne bámulnának, és ne mondanának el minden szépnek magukban. Tudom, mit gondolnak a Belieberek, fent vagyok Twitteren – oké, talán két hete néztem fel utoljára, idegzetem sem volt olvasni azt a sok szennyet, amit kaptam. Azóta csillapodott kicsit a helyzet, az iskolában legalábbis.

Reggel korán kell kelnem, ennek ellenére nem bírtam ki, hogy ne nézzek kicsit szét. Sok-sok megjegyzés, több ezer új követő. Lejjebb tekertem, és olyan másfél héttel ezelőtti időpontban kaptam a kiírást miszerint Justin Bieber követ. Habozás után én is rákattintottam a követ gombra, egyszerre ki is jött az összes üzenet, minden, amit publikált. A többsége lényegtelen, egyszavas valami volt, többségében a swag szócska, azonban a legfrissebb képek között volt egy, ami talán két órája, ha felkerülhetett és ami igencsak eltalálta a figyelmemet.

@justinbieber: hiányzol..
ne menj..szeretlek.

’Én is szeretlek, Justin.’ – suttogtam magamban, mielőtt lecsuktam a laptopot és álomra hajtottam a fejem.