20. fejezet - I would do anything for you

Hi sweeties!

Justin szemszög. Nem mondom, hogy mindig szuper voltam fiú szemszögekben, mert nem. Kifejezetten nehéz számomra ilyet írni, nehéz beleképzelni magam egy fiú helyébe. Kétes érzéseim vannak a szemszöggel kapcsolatban, mert néha féltem, hogy túl nyálas lesz esetleg, de átírni nem akartam, mert Justin nem egy érzéketlen tuskó. Remélem tetszeni fog nektek annak ellenére, hogy nekem kicsit rövid lett, de van benne sok Justin-Chanel :D A következő rész is elkészült már, ami jóval hosszabb lett, utána pedig jön az a különrész, amit régóta ígértem. One Shot-nak nem nevezném, igazából a 21. fejezet második része lesz és reményeim szerint bővítem még így az is eléggé hosszú lesz. Holnap tervezem felrakni az első fejezetet a One Direction-ös történetemre, a Be Alright-ra. Aki még nem olvasta a prológust,azt szívesen fogadom! Köszönöm nektek a sok-sok kommentet, és díjat! I love you so much!

Love, Diana

Bármit megtennék érted!

Justin Bieber

Rettentő mérges voltam mindenkire. Próbáltam egész délután a próbára és az esti koncertre figyelni, de nem tudtam kiverni a fejemből, hogy miért is vagyok itt: Miatta. Nagy reményekkel érkeztem, gondoltam, eljön, és végre beszélni tudunk – el is jött, de pár nappal ezelőtt Alice-en keresztül közöltette velem, hogy nem szeret.

Úgy felkaptam a vizet, hogy üvöltözni kezdtem vele, rajta pedig az látszott, fogalma sincs, mi folyik itt. Aztán, amikor úgy éreztem, nem hajszolok olyasvalakit, aki nem érez irántam semmit – na és mert Scooter az épp üvöltött, hogy tíz perc a kezdésig – hátrafordultam és készülődni kezdtem. Csak kezdtem, mert egy olyan szót hallottam, ami megzavart ebben – nagyon is jó értelemben.

- Szeretlek. – tisztában voltam vele, hogy Chanel milyen. Mennyire nehezen vall be dolgokat, és ha ki is mondja őket, általában olyan halkan, hogy alig halljuk. De ezt hallottam. Tisztán és pontosan. És nem csak én, hanem a színpadot építő emberek, akik körülöttünk cikáztak, sőt még Scott is, akivel éppen a kezdésre hangolódtam. Az arany kesztyű, amit épp lehúztam, kiesett a kezemből.

Villámgyorsan fordultam meg. Percek voltak a kezdésig, Scooter egy fejbiccentéssel otthagyott, jelezve, ha bármi van, majd Ő szórakoztatja a közönséget és akár kezdhetjük később is a show-t. Szerettem Chanel-t, de a Beliebereket is. De ez esetben jogosnak éreztem, ha pár percet kések.

Chan tengerkék szemei könnybe lábadtak. Hitetlenkedve ugyan, de közelebb léptem hozzá és megcsókoltam. Nem heves csók volt, nem is szájrapuszi, de teljesen ki lehetett belőle venni: igaz, amit mondott. Ahogy elváltunk egymástól, arcát kezembe fogtam, Chanel szeméből pedig egy könnycsepp gördült le.

- Szeretlek baba. – becézésemen nevetni kezdett, letörölte könnyeit, én szorosan magamhoz húztam. Ilyenkor nagy szerencse, ha magas vagy, mert az azért gáz lenne, ha a csajodnak kéne téged magához húznia. Bár, sosem terveztem, hogy egy kétméteres lánnyal járok, mert érdekes olykor a helyzet. De, kétméteres lánnyal sem találkoztam még.

- Justin Drew Bieber! Kezdünk! – üvöltött Scooter, biztosra veszem, valahonnan a stadion másik feléből. Kint lázban égtek az emberek, hallani lehetett a rengeteg sikítást és üvöltést, ami kintről jött. Felszólalt pár dob, majd a gitár is, a táncosok sorban mentek el mellettünk. Utánuk néztem, és bármennyire is tudtam, mennem kell, nem akartam.

- Menj csak. Majd utána beszélünk. – bólogattam, utoljára megöleltem, majd a színpad felé vettem az irányt.

Fergeteges volt a show. Mindenki élvezte, és sokadszorra is hatalmas buli volt. Természetesen jöttek a sikítások, mikor levettem a pólómat, de ez már megszokott volt. Nem értem, miért képzeli mindenki azt, hogy Selena miatt teszem, pedig nem. Csak úgy kedvtelésből, na és büszkén mutogatom az edzőterem nyomát. Utolsó dalként, nem megszokott módon – ez az egész koncert nem egy megszokott menetelű dolog volt – a Love Me Like You Do-ot játszottuk. Párszor odamentem a közönség elé, megfogtam a lányok kezét, de a csúcspont az volt, mikor a dal utolsó sorát énekelve az esernyőmmel mutattam Chanel-re, aki kipirulva borult Scooter nyakába a színpad előtt. Aranyos volt.

A kétórás koncert után fáradtan szaladtam le, sikolyok közepette. Fotózkodtam a One Less Lonely Girl-nek választott lánnyal, aztán nyakon öntöttem magam ez üveg vízzel. Kimerülve dőltem le az öltözőm kanapéjára, melynek ajtaja résnyire nyitva volt.

- Kopp-kopp. – nézett be egy fej az ajtón. – Hogy vagy szupersztár? – felhúztam a lábaimat, így Chan is odafért mellém. Mielőtt leült volna, játékosan megborzolta a hajam, amin én csak nevettem. Annyira szeretem ezt a csajt.
- Fáradtan. Hogy tetszett az utolsó dal? – célozgattam az esernyős pillanatra. Chanel ismét elpirult és nevetésben tört ki. – Ezek szerint tetszett. – mosolyogtam én is.
- JuJu, beszélhetnénk valamiről? – éreztem, komoly lesz a téma, így felültem mellé. – Konkrétan kettőnkről. Mi van most velünk? – szívesen rávágtam volna hogy ’együtt vagyunk’, de nem lehetett. Két nap múlva ismét megyek tovább, ami azt jelenti, egy országnyi távolság lesz köztünk.
- Nem tudom. Szeretlek és veled akarok lenni, de a turné miatt nem lehet. Vagy, ha szívesen jönnél velem mindenhová.. – vetettem fel a nagyszerű, de lehetetlen ötletet.
- Tudod, hogy nem lehet. Visszamegyek Los Angelesbe, folytatom a tanulást és majd csak lesz valahogy. Eddig is meg voltál nélkülem, neked ez a dolgod. Én tanulok, te utazol, világot látsz és élvezed, hogy lányok milliói vesznek körül. Eldobnád ezt értem? – szája legörbült egy kicsit, ami rettentő aranyos volt.
- Bármit megtennék érted, Shawty. – egyik kezemet áttettem a vállán úgy húztam magamhoz és adtam egy nagy cuppanóst az arcára – ismét nevetni kezdett.
- És, mit csinálunk most? – ránéztem az öltözőm órájára, ami este kilencet mutatott.
- Vacsora?
- Este kilenckor?
- Miért ne? Jöhetsz a hotelbe. Azt nem mondom, hogy menjünk hozzátok, mert szerintem vagy anyukád vagy apukád kinyírna engem. – kacagtam. Na de az igazság az, hogy féltem Chanel szüleitől. Mesélt róluk, és az jött le, hogy kedvelnek (főleg a nagymamája), de mégsem bíztam ebben, amíg nem láthattam saját magam.

Felálltam a kanapéról aztán megfogva az utcai ruháimat, bementem az öltöző kis fürdőként szolgáló helyiségébe és átöltöztem. Utoljára áttöröltem a Supra cipőmet, amiben tökéletesen láttam a tükörképemet, és megállapítottam, jól nézek ki. Kiérve karon ragadtam Chan-t és elindultunk együtt.
- Jó a nyakláncod. – ennyi volt. Jól nézett ki a nyaklánc és a ruha is, de a lány, aki benne volt még jobban.

A stadiont elhagyva elköszöntem mindenkitől, megköszöntem a műsort is és mivel még két napot maradunk, holnap tartjuk a Meet And Greet-et. Ez így jobb is, este úgy sincs sok kedvem bájologni. A hátsó kijáraton távoztunk, és a fotósokat elkerülve pattantunk be a nagy autóba, amit értünk küldtek. Közben úgy döntöttem, inkább a hotelba menjünk és nem vacsorázni. Enni ott is lehet, és Lil’ és Fredo is ott vannak, így be tudom mutatni nekik Chan-t.

A hotel elé érve gyorsan befutottunk és még ennél is gyorsabban mentünk fel a harmadik emeletre, az elnöki lakosztályba. Az ajtó nyitva volt, bent zene szólt, innen gondoltam, jókor érkeztünk. A kék szemű lány megtorpant az ajtóba, és úgy nézett körül, mint aki ennél szebbet életében nem látott még. Alfredo és Lil’ kézfogással üdvözöltek. Chanel idegesen lépegetett mellettem, totál kellemetlenül érezhette magát.

- Na srácok, Ő itt Chanel. – fordultam a lány felé. – Chan, Ő itt Lil’ – az előbb említett rapper kínosan végigmérte, aztán nagy ölelést adott neki, miközben tekintete a fenekére tévedt. Kacsintással jelezte, hogy tényleg elég formás ez a testrésze – ezt eddig is tudtam. Fredo kedvesebb volt, Ő is öleléssel köszöntötte, de Lil’-el ellentétben Ő meghagyta nekem Chanel fenekének pásztázását.

És nem, nem ez volt a legjobb testrésze. Gyönyörű lány volt, kívül-belül és a lazasága és néhai hülyeségei mellett eltörpültek azok a dolgok, hogy milyen jó teste is van. Olyasfajta ember volt, akit vagy szeretsz vagy utálsz. Én szerettem. Kártyázni kezdtünk a fiúkkal, Chan pedig az ablakban bámulta a várost.

- Mindjárt jövök. – suttogtam alig hallhatóan a srácoknak. Odamentem mögé és hátulról átöleltem, s a nyakába csókoltam. – Szeretlek.- mondtam és így néztük tovább a város kivilágított látképét. Megkaptam Őt, és ez a legjobb dolog a világon. Egyáltalán nem érzem, hogy elsietnénk ezt. Én már szeptember óta, öt hónapja szeretem. Ez elég hosszú idő?