22. fejezet - Szülők

Hey babies!

Nem lett túl hosszú rész, de remélem az kárpótol titeket, hogy sok-sok minden történik benne, van sok Justin-Chanel jelenet, és emellett a másik blogomra is tegnap tettem fel a harmadik fejezetet. Attól függetlenül, hogy nem lett túl hosszú, én meg vagyok elégedve vele, de ígérem - és próbálom is betartani - hogy a következő hosszabb lesz. És hogy mi történik majd a két jómadarunkkal a történet során, az maradjon titok! Örülök, hogy az előző fejezet is tetszett, hisz ahogy már írtam, féltem tőle, de a visszajelzések szerint alaptalanul. Köszönöm a sok szép megjegyzést! Kellemes olvasást és egyéb-mást, ami a hét túléléséhez kell! Éljétek bele magatokat, mert valószínűleg Justin és Chanel az elkövetkezendőkben elszakad majd egymástól egy kis időre. Hoppá, elszóltam magam..

Love, Diana

Szerintem én vagyok az egyetlen olyan ember, aki négy óra alvás után úgy pattan ki az ágyból, mint aki most jött vissza egy wellness-hétvégéről. Tisztában voltam vele, hogy sokáig aludtunk, mert egyrészt későn halkult el a zene, másrészt pedig – szóval, más volt a program. Mielőtt teljesen átélhettem volna a szerencsés helyzetet, amelyben voltam, ránéztem az órára és tudatosult bennem: engem meg fognak ölni. Átgázolva mindenen, szinte kiesve az ágyból keltem fel és kapkodtam össze a ruháimat. A felsőm még könnyen rám jött, de a szoknyával már meg gyűlt a bajom.  Ide-oda rángattam, de csak nem akart rám kerülni, végül a próbálkozásom eredményeként ráestem az édesen szuszogó Justin-ra.

Természetesen azonnal lemásztam róla, de nem voltam elég gyors, ugyanis felébredt. Király, Ő is meg fog ölni – gondoltam. Helytelenül. Mosoly terült szét az arcán. Haja borzos volt, néhol még kicsit vizes, szemei pedig a megszokottnál is jobban csillogtak.

- Jó reggelt, Chan. – mosolygott tovább. Én, már jól megszokott módon veszekedtem a szoknyámmal.
- Ne haragudj, nem akartalak felkelteni, de béna vagyok. – vágtam csalódott arcot. Nem épp csalódott voltam, inkább mérges magamra. Úgy terveztem, hogy kiosonok, ami bár nem szép dolog, de legalább Jus aludhatta volna tovább az igazak álmát.

- Lehet, hogy béna vagy, de legalább az én kis bénám vagy. – abbahagytam a szoknyámmal való veszekedést, és pirulva mosolyodtam el én is. Felhúztam a ruhadarab zipzárját, és helyet foglaltam Jus mellett.
- A szüleim meg fognak ölni. – szóltam lehajtott fejjel. Biebs felült mellém. A takaró a dereka köré volt csavarva, felsőteste azonban teljesen látszott. Végigmérve beleharaptam alsó ajkamba, majd egy pillanatra visszagondoltam a tegnap éjjelre és valahogy máris elszálltak a szüleimmel kapcsolatos gondok.
- Miért is? – ha értené, szerintem Ő sem lenne ilyen nyugodt. A szüleim mindig is úgy vigyáztak rám, mintha az utolsó remény lennék a Földön. Sosem engedtek nagyon fiúk közelébe, és nem díjazták azt sem, hogy időnként kimondom, amit gondolok. Természetesen mindig bízhattam bennük, anya teljes mértékben támogatott mindig mindenben, de apa más volt. Anya tud mindenről, bár látszólag Ő sem szeretné, ha Justinnal lenne valami. Apuról biztosra veszem, hogy a legjobb esetben is eltilt tőle.

- A szüleim nem igazán díjazzák az ilyen dolgokat. A pasizást, meg ilyesmi. Próbálják elhitetni, hogy mellettem vannak, és bízhatok is bennük, a támaszaim, de legbelül tudom, féltenek. Túlságosan is. És ha megtudják, hogy hazudtam..
- Ne aggódj, nem lesz semmi gond. Felöltözünk, reggelizünk, aztán hazaviszlek. A szüleidnek elmesélem, hogy két nap múlva folytatódik a turné, és hogy szeretlek, és minden rendben lesz.
- Biztos? – kérdeztem vissza. Szerettem volna elhinni a szavait, de kétségtelenül nem tudtam.

- Biztos. – kételyeim nagyobbak lettek, bármennyire is húzott közel magához, s ölelt meg, erre koncentráltam. Majd eldől.

Összeszedve magam pattantam fel az ágyról. Az, hogy borzasztó nem kifejezés arra, mit éreztem. Kedvem abszolút nem volt hazamenni. A fürdőben próbálkoztam valami elviselhető kinézetet varázsolni magamnak. Enyhén sminkeltem ki magam, az amúgy is hullámos hajam kicsit begöndörítettem és végérvényesen is úgy néztem ki, mint Whoopi Goldberg lánya. Gyorsan kezembe kaptam egy fésűt és egy könnyed mozdulattal elsimítottam a hajamban ékeskedő hullámokat.

- Hé, hova lettek azok a cuki hullámok? – Justin megszokott lazaságával huppant fel a mosdó pultjára.

- Cuki? Úristen, úgy néztem ki, mint aki belenyúlt a konnektorba! – mondtam teljesen komolyan, mire nevetni kezdett. – Ha ennyire viccesnek találod, göndörítsük be a te hajadat! – fordult a kocka, s én kezdtem nevetni, Justin előlem menekült, miközben a hajsütővel hadonásztam mögötte.
Figyelmetlen futkosásom eredménye ismét az lett, hogy elestem. Szerencsére megint Justin-ra.

- Hanyagolnod kéne ezt a sok elesést. – zsörtölődött alattam. Azonnal felkeltem róla, a hajsütő vasat leraktam a legközelebbi polcra és indultam is vissza öltözni.
Jus erősen megszorította a kezemet és ismét magára húzott. Totál nem értem..
- Nem azt mondtam, hogy kelj fel. – terült szét egy kaján vigyor az arcán. Látványosan megforgattam a szemeimet, s kiszedtem a közben szoknyám alá tévedt kezeit. Végérvényesen feltápászkodtam, magam után húzta Őt is, nehogy ismét esélye legyen magára rántani.

Tizenegy fele indultunk reggelizni. Kint hideg volt, szemerkélt az eső. Justin pulcsijában, felhúzott kapucnival, kézen fogva távoztunk a hotelből. Sok-sok lány volt körülöttünk, a szupersztár gyorsan köszönt nekik. Eközben a legnagyobb figyelmem szenteltem arra, hogy semmi, de tényleg semmi se látszódjon az arcomból. Feltűntek a fotósok, egy évnek tűnt, mire beültünk a kocsiba, ami elvitt minket az egyik közeli étterembe.

A reggeli nagyobb nyugalomban telt, hisz olyan éttermet sikerült választani, ahol nem voltak sokan és beszélgetni is tudtunk. Én mindössze egy salátás szendvicset ettem, kávéval, a velem szemben ülő fiú betermelt két palacsintát, egy mogyorókrémes szendvicset és egy üveg kakaót.

- Te aztán sokat eszel. – jegyeztem meg.
- Valamivel pótolni kell az éjjel elveszett energiát. – azzal ismét kortyolt a kakaójából.

Teljesen relaxálva, tudva, nyugalomban vagyunk, néztem szét. Az étterem régies stílusú volt, a falakon képek, néhol díjak voltak. Gyönyörű volt minden. Kíváncsiságomban majd’ kiestem a székből, miközben a pultot bámultam. Kellemes meglepetés is ért: Justin az asztal alatt kulcsolta össze az ujjainkat.

Az ajtón kilépve csípős hideg csapta meg az arcomat, bármennyire is bele volt húzva a kapucni a fejembe. Kettéváltunk: JuJu az autó keresésébe kezdett, amíg én ismét nézelődtem. Kis idő múlva észrevettem, hogy egy lány néz engem. Sosem voltam szégyenlős, így odamentem hozzá. Teljesen letaglózva állt előttem.

- Szia! – köszöntem neki határozottan. Kecses mozdulattal lehúztam a kapucnit. A lány szemei elkerekedtek.
- Azt hittem, Selena vagy. – csalódott arcot vágva faképnél hagyott engem.

Na nem mintha bántana! Oké, nagyon is bánt. Persze, teljesen érhető, hogy azt hitte, Selena vagyok, hisz egy két éves kapcsolatot nem könnyű kiheverni sem a rajongóknak, sem az érintetteknek, de ez rosszul esett és nagyban kihatott a kedvemre. Mit éreztem? Ismét azt, hogy Selena jobb nálam.

Egy bothoz hasonló állapotban álltam az út szélén. Bámultam ki a fejemből.

- Gyere, megvan az autó! – úgy ragadott karon, mintha a kutyáját húzná maga után. Egyre rosszabbul kezdtem érezni magam, s hasonlóan az utóbbi időkhöz, ismét azon voltam, hogy sírni kezdek. Mire elfelejtettem a történteket, az autó megállt a házunk előtt.

Becsöngettem. Felüdülés volt látni Alice arcát, hiába volt mérges és hiába nézett ki úgy, mint akit most ítéltek egy hónapos szobafogságra.

Belépve a házunkba elfogott az ’otthon, édes otthon” érzés. Anyu, apu és Alice szülei körben álltak, nem épp szép arckifejezéssel.

- Mégis hol a fenében voltál? – csattant fel apa, kicsit sem zavartatta magát. Húztam fülem-farkam, s egy újabb hazugságon gondolkoztam.

- Én ott aludtam a régi osztálytársam.. – kezdtem a mondatba. Ekkor lépett be Justin az ajtón. Kész, nekem teljesen végem!