27. fejezet - Féltelek!

Kellemes hétvégét, drágáim!

Nem tudom, mennyien olvasgattátok el az előző fejezethez fűzött kommentjeimet, de akik igen, azok tudják, hogy kicsit hosszabb részt sikerült írnom. Elképzeléseim voltak, és büszke vagyok magamra, amiért mindet megvalósítottam. Exra hosszú rész lett, amit nem bánok és remélem, ti sem! Szólni szeretnék pár szót a novelláról: ötször írtam már újra, de valahogy mindig újra kezdem. Az alapkoncepció ki van találva, de mivel a gondolatokra szeretnék építeni, kicsit nehéz sokat írni. Nektek, olvasóknak vannak esetleg ötleteitek? Mert gondoltam arra is, hogy amit ti írtok, azt is beleszőhetném valahogy és akkor új is lesz és a ti kedvetekre is tudok tenni. Ti mit szóltok ehhez? Apropó, aki szereti az írásaimat - van ilyen? - annak szeretettel ajánlom a másik blogomat is, amely a One Direction-nel foglalkozik. Nem tudom, hányszor említettem már, nézzétek el, csak páran kérdeztétek a linkjét, és ezért érzem szükségesnek, hogy kiírjam. A fejezethez Rihanna dalát csatoltam, kivételesen. Annyira szép ez a dal, és valamilyen szinten jellemezni fogja is majd Justin és Chanel kapcsolatát. Mellesleg ez ment, miközben írtam, így duplán sokat jelent. Köszönök nektek mindent, a díjakat, a cserekéréseket, el sem tudjátok képzelni, mennyit jelent! I love you guys so much! Szép hetet és jó jegyeket kívánok mindenkinek!

 Love, Diana

Stay

Néma csend. Ennyi volt körülöttem. A fejem zsongott, rosszul voltam és állítom, egy lépést nem tudtam volna most megtenni. Sírva borultam az asztalra. A többiek némán néztek. Alice egyszer-kétszer az ablakhoz lépett, de mikor visszajött, jelezte, ugyanaz a helyzet. Tulajdonképpen nem értem, miért ijeszt meg. Olyan erősnek mutatom magam, de ahogy az idő múlik, egyre több gyenge tulajdonságom kerül előtérbe. Kezdődött azzal, hogy beleszerettem Justinba – amit kicsit sem bánok -, érzelgős lettem, sokat sírok és kiakadok mindenen. Lehet, hogy jól jön ez a változás, hisz oly’ sokáig nyomtam el magamban mindent, hogy egyszer ki kell jönnie. Muszáj, mert ha nem, az csak nekem lesz rossz. Nem érzem magam erősnek többé. Visszakaptam a régi, érző Chanelt, és nem azt, aki egy álarc mögé rejt mindent, csakhogy könnyebb legyen.

- Chan, nyugi. – Alice gyengéden kezdte simogatni a hátamat. Jó szándéka ellenére egyáltalán nem nyugodtam meg.

Néha-néha vannak pillanatok, mikor az emberből kijönnek az érzések, majd megnyugszik, letörli a könnyeit és emelt fővel áll fel. Hasonló helyzetben voltam én is. Miután rendesen kisírtam magam, szaporán töröltem le a könnyeimet. Találkoztam Selena és Tom pillantásával, akik egyszer sem láttak még sírni, így eléggé meglepte őket. Igen, sokan nem láttak még sírni, de én is ember vagyok, én is szoktam, bármely hihetetlen is.
Műmosolyt erőltettem magamra, bár belül fájt, könnyebb volt így mutatnom magam.

- Édesek vagytok együtt. – mosolyogtam halványan Sel-re és Tom-ra, akik időközben szétváltak és egymás mellett foglaltak helyet. Az asztal alatt látszott, fogják a másik kezét.
Fura, de nem vagyok féltékeny. Annak kéne lennem? Örülök, hogy Selena ennyi idő után végre megtalálta a boldogságot, és tapasztalat, hogy Tom abszolút meg fogja Őt érteni és hercegnőként fogja kezelni. Ismerem, ezért is könnyű beleegyeznem ebbe: tudom, hogy Selena is egy érett, felnőtt, aranyszívű nő és Tom ugyanez, csak fiú változatban. Abszolút álompár.

Rabnak érzem magam. Egy kis lakásban ülök, telis-tele lányok hadával és őszintén szólva fogalmam sincs, mi lesz. Tekintve, hogy annak ellenére, siettem, már dél is elmúlt a nagy hangzavarban ez eltompult. Pattie, Jazzy és Jaxon ma érkeznek, ha jól tudom kettőre, így sietnem kéne. De jelen helyzetben kilátástalan vagyok. Ha itt ülök, akkor biztosan nem érek oda, ezzel pedig elásom magam Justin anyukája előtt. Ha kimegyek, széttépnek a rajongók. Melyik a jobb?

Reménytelenül pillantottam Alice-re. Falfehér arccal állt az ablak előtt, a reluxa egy-egy szabad kilátás engedő felületét bámulva. Amennyire erős, látszott, Őt is megviseli ez.
- Mi a helyzet? – ismét megtöröltem a szemem. Alapból optimista vagyok, de most elleptek a pesszimista érzések, gondolatok.
- Egyre több és több. Chanel, ha ma el akarsz jutni Justin-hoz, akkor ki kéne menned. – ismét csend támadt. Gondolkodóba ejtett. Nem mehetek ki, lehetetlen.
- Öngyilkosság lenne. – Selena hangjára kaptam fel a fejem, aki együtt érzően pillantott rám. Azt hittem, nem fog támogatni és mérges lesz, de minden bizonnyal Ő boldog, Jus nélkül is. – Ismerem ezt a helyzetet, velem is megesett már párszor. – valahogy minden alkalommal emlékeztet rá, hogy járt Justinnal. Mintha a képembe üvöltené hogy „Hé, én voltam vele két évig és nem te! Te egy senki vagy!” – vagy csak én érzem így?
- Selly – ha ezt nem Tom mondja el sem hiszem. Ha jól tudom, akármennyire is édes srác, ezek a bugyuta becézgetések távol állnak tőle. Persze, ha téged szólítanak így az édes, de ha mások teszik ezt, garantált a hányás. -, nekem van egy ötletem. Nem tudod esetleg felhívni a testőreidet? Fura ötlet tudom, de csak ők menekíthetnék ki innen Chanelt. – kétszer nem kellett mondani, Selena egyszerre tárcsázta a hordóhasú emberkéét.
- Tíz perc és itt lesznek. – fújt látványosan nagyot.

Tulajdonképpen nem értem, miért kedves velem. Justin nélkül annyira aranyos és boldog. Nem voltam ellene a kapcsolatuknak – csak egy kicsit -, de sokkal kiegyensúlyozottabb Tom oldalán.

Fáradtan borultam vissza az asztalra. Mikor Selena telefonja csörgött, vettem az adást és máris az előszoba felé vettem az irányt, ahol felkaptam a cipőmet, a nyakam köré tekertem a sálamat. Alice, Tom és Sel is egyaránt mellém özönlenek, és egytől-egyig öleléssel búcsúztattak.

- A sálat tedd az arcod elé. Nem baj, hogy nincsenek fotósok, sokkal jobb, ha nem látják, mennyire kiakadtál, mert szétszed a média. – hatalmas öleléssel nyugtáztam Sel tanácsait. – Sok sikert!

A hatalmas hasú – esküszöm, kétszer akkora hasa van, mint volt még tavaly – Andrew-al indultam az épület földszintje felé. Útközben Ő is tanácsokkal látott el és megígérte, mellettem lesz a nagy lánycsapat hadában.

Az épület üvegajtaja előtt megállva láttam, mennyien vannak és kicsit bepánikoltam. Ahogy pár perccel ezelőtt tanácsként kaptam, arcomat a sálamba nyomtam és Andrew kezét fogva araszoltam ki az épületből. Útközben több testőr is mellém jött, rengeteg lány kérdezett és kiabált be csúnya dolgokat. Az autóban hitetlenkedve bámultam ki. Ennyi Belieber lenne? És ennyit számít nekik, hogy Justin kivel van? Őrület! Ahogyan az is, hogy ha időben odaérünk, egy órám lesz átöltözni és megbeszélni barátommal a dolgokat. Mert ezt muszáj lesz megbeszélnünk.

Ha ezerszer nem, akkor egyszer sem köszöntem meg a testőr-seregnek a felvigyázást. Justin háza előtt már megkönnyebbült voltam. Megviselve, fáradtan csuktam be magam mögött a bejárati ajtót, de mire megfordultam, máris barátom ölelésében voltam, aki úgy szorított, mintha egy éve mentem volna el.

- Jól vagy? – suttogta.
- Igen, már amennyire jól lehetek.
- Csinálok neked valamit. Süssek rántottát? – köztudott volt, hogy velem egyetemben Ő sem egy szakács-tanonc.
- Kihagynám, de köszi. – hatalmas erővel huppantam le a puha kanapéra és terpeszkedtem szét. Az ágy süppedése jelezte, valaki helyet foglalt mellettem.
- Én ezt nem akartam. Bocsáss meg. – hangja és arca is lágyságot sugall.
- Nem haragszom. –mosolygok, őszintén. – De azért neked is vannak őrült rajongóid! – a poénnak szánt mondat kicsit máshogy sikeredett és gúnyos hangsúly kerekedett ki belőle. Reméltem, ebből nem lesz gond, mert igazán nem úgy értettem és nem akartam veszekedni.
- Ja, hát egy ilyen példaképpel. Ha ennyire őrültnek gondolsz, miért nem mész el? – aranyos, kedves viselkedése egyik pillanatról a másikra fordult önteltté, flegmává. Annyira nem értem, ilyenkor mi a baja. Rosszul intézett mondat volt, ennyi!
- Ne légy már ilyen! – emeltem fel a hangomat. – Justin, eszemben sem volt megbántani, de ha ennyire szeretnéd, hogy elmenjek, akkor mehetek is. De abba nem gondolsz bele, mennyi gond nehezedik rám? Utálom a tömeget, nyugodtan hazamegyek és több ezer lány áll az utcán. Szerinted ez nekem nem ijesztő? Én erre nem vágyom. Szeretlek, téged és nem a hírnevedet. Veled akarok lenni, de elegem van, hogy folyton flegma vagy. – mérgesen pattantam fel. Fáradtságom egy pillanat alatt eltűnt.
- Mond ezt annak, aki el is hiszi! Mindenki a hírnevemet akarja, te is. Azt hittem, más vagy, de ugyanolyan gonosz és számító vagy mint Selena.

Ennél a mondatnál törött el a mécses. Ahogy tudtam, olyan gyorsan szaladtam fel az egyik hálószobába. Becsaptam magam mögött az ajtót és sírva borultam az ágyra. Azt hittem, Justin megért majd, hisz kedves volt és figyelmes, erre egyből rám fogja, hogy a hírnevéért vagyok vele. Ez fáj a legjobban. Miért nem hiszi el, hogy valaki szeretheti Őt magát és nem a pénzét? Mert én nem a híres Justin Bieber-be szerettem bele, hanem az egyszerű, őrült kis srácba, aki minden percben feldobja a napomat.
Zokogva fordultam át a hasamról a hátamra és állítottam be a telefonomon Conor Maynard Don’t You Worry Child feldolgozását. Imádtam ezt a dalt, reményt adott. Minden rendben lesz, ezt sugallta.
Az órára pillantva úgy döntöttem, felkelek, hisz hamarosan – fél óra múlva – érkezik Pattie a gyerekekkel, és Ő az utolsó, akit cserben szeretnék hagyni. A telefonommal a kezemben mentem a szoba fürdőjébe. Lemostam az arcomról az elkenődött sminket, kifésültem a hajam. Halkan lopakodtam át abban a szobába, ahol az én ruháim voltak és a kezemben az öltözékkel, amit felvenni terveztem sasszéztam vissza. Útközben nem tudtam elkerülni, hogy lenézzek. A lépcső korlátjára támaszkodva figyeltem barátomat, aki minden bizonnyal nem látott engem. Fejét kezeibe temetve ült a kanapén és sírt. Legszívesebben megöleltem volna, de miután az én könnyeim is megjelentek, futva mentem vissza a hálóba.
Párszor megmostam még az arcom, és máris elviselhetőbben néztem ki. Fogalmam sem volt, mit vegyek fel és a nagy lopakodás miatt csak a kedvenc fekete farmerem, egy szíves pulóver és egy sál akadt a kezembe. A sálat levágtam a fürdőszobába és a szekrényekben kutattam ékszerek után. Egy karkötő volt a zsebemben, azt feltettem, de mindössze ennyit találtam.

Borzalmasan nézek ki, tudom. A hajam hiába fésülöm ki, hullámos, a pulcsi szerintem eléggé érdekes hatást kelt, a Toms cipőmben pedig úgy csoszogtam, mint valami pingvin.
A csengőszóra keltem fel ismét az ágyról. Minden erőmmel azon voltam, hogy ne sírjak, de a tudat, hogy Justin miket mondott, összetört. Érzékenyen érint, főleg, hogy semmi alapja sincs. Szeretem Őt.

Hidegen baktattam le a lépcsőn. Justin bociszemekkel tekintett fel rám és mintha egy halvány mosoly is bujkált volna a szája szélén – ez a mosoly le is fagyott, mikor érdektelenül elsétáltam mellette. Az ajtó felé igyekeztem, várva rá. Kicsit félek ettől a találkozástól, de remélem, minden rendben lesz.

- Sajnálom. – megtorpantam. A könyökömig húztam a fel a pulcsim ujját, így kicsit kényelmesebb volt. Arckifejezése minden pénzt megért. Annyira édes volt, de nem akartam megadni magam neki. Fájt.
- Nem kéne kinyitnod végre? Vagy meg akarod váratni anyukádat? – hidegen néztem a szemébe.
- Chanel, szeretlek. Kérlek, ne haragudj. Nem akarom, hogy neked rossz legyen és annyira kiborultam. Féltelek. – közelebb lépett. Pár milliméter választotta el arcunkat, de ahelyett hogy megcsókoltam volna, inkább megöleltem. Sokkal jobban esett védelmező karjaiban lenni.
- Nem akarod most már beengedni anyukádat, mert a végén még elmegy! – nevettem.
- De persze. Hát akkor, sok szerencsét nekünk. – kulcsolta össze ujjainkat és nyitotta ki az ajtót Pattie-nek.