37. fejezet - Hely s pillanat

Drága, édes olvasók!

Az igazat megvallva igen, de igen ég a pofámról a bőr. Tudom, hogy hetek óta nem hallottatok rólam és nem is akarok mentegetőzni. Nem volt se ihletem, se időm folytatni ezt a blogot, összecsapni pedig nem akartam. Mostanában csak késtem és nem voltam elégedett egyetlen irományommal sem. Kellett egy kis idő, amíg átgondoltam mi legyen ezután. Bevallom, az is megfordult a fejemben, hogy abbahagyom a blogot, de a szívem vérzett a gondolattól is, így visszatértem. Tényleg rettenetesen sajnálom, de maximalista ember vagyok és nem szeretek összecsapott munkát kiadni a kezemből. Ezzel a fejezettel is meggyűlt a bajom, de csak sikerült végeznem vele és most előre megírtam a hátramaradt pár részt. igen tudom, csúnya vagyok, amiért hamarosan abbahagyom a blogot és nektek pedig ennyit kellett várni, de annyit mondhatok előre, hogy biztosan lesz még a nyár folyamán olyan fanfictionom, amelynek egyik főszereplője Justin lesz. Egyszerűen úgy érzem, illene most ide monológot írnom, de nem akarok mentegetőzni. Értelmetlen, hiszen gondolom sokan megutáltatok, amiért életjelet sem adtam. A chatből minden üzenetet töröltem, így aki cserét kért, az kérem írjon újra. Annyi minden összegyűlt, hogy követni sem tudtam, így egyszerűbbnek találtam új lappal kezdeni az egészet. A blogot közben alakítgatom át, hiszen miután a Be Alright-on rendszereztem a díjakat itt is tervezem, bár ahogy előre látom dobni fogok egy hátast közben. Nem akarom húzni az időt, jó olvasást kívánok és ezer bocsánat! Teljesen megértem, ha most valaki ezért megutált..

Love, Diana

- Justin -

Próbáltam jól érezni magam, de nem ment. Az este folyamán csak kattogott és kattogott az agyam, s bár pár percre sikerült elfelejtenem a gondokat, visszatértek. Nem tetszett, ahogy az a srác Chanel-re nézett, s mellesleg az sem zavarta, hogy nem egyedül volt. Rettentő mérges lettem és legszívesebben bevertem volna a képét, de nyugodtnak kellett maradnom.
Nem szívesen hagytam Őt ott egyedül, de már csak udvariasságból és barátságból is Lil’-t követtem. A klub kisebb részén volt pár piros kanapé, oda ültünk le és ittunk párat. Minden rendben volt és jókat derültünk. Egy pohár csúszott csak le, hiszen torkomat még mindig szorította valami. Egy rossz megérzés. Lazán tekertem meg fejem és csöppentem vissza a beszélgetésbe.

Minden rendben is volt, míg meg nem jelent Alice. Egyikőnk sem értette falfehér arcát. Tisztán látszott, hogy valami gond van.

- Justin.. – eszeveszetten kapkodott levegőért miközben felém fordult. Szívem hatalmasat dobbant hirtelen, hiszen ha futott az nem jelent jót. – Gyere. – ennyit bírt kinyögni, de ez kicsit sem volt elég. Mégis mi történt? Az ájulás tájékán volt, bele kellett kapaszkodnia a tűzpiros bőr kanapéba, hogy ne essen el. Egyszerűen nem bírtam elhessegetni a vészjósló csengőt, ami egyre erősebben kongatott a fejemben.
- Mi van? – értetlenül keltem fel a helyemről. A kezemben lévő poharat az üvegasztalra helyeztem. Az immár szabad tenyerem erőszakosan fogta meg. Csak követtem Őt és továbbra is vártam, mit fog mondani.
- Chanel. – meghallva a nevet kétszeres tempóra kapcsoltam, szinte Alice lőtt jártam két lépéssel. Nem tudtam, mi lehet, mi történt de a fejem fájt, a szívem majdnem kiesett a helyéről. Eszeveszettül siettem, közben a legrosszabb gondolatok is átfutottak a fejemen.

Visszaérve a klub belsejébe egyszerre ismerős arcokat kezdtem keresni, aztán megpillantottam Alfredo-t. Alice megállt a lépcső alján. Ideges voltam és talán kicsit féltem is.

- Valami baj van Chan-nel.
- De mégis mi? – szinte hánytam ki a szavakat, azonnal követelve a választ.
- Nem tudom, összeesett. – hadarta alig hallhatóan a nagy zene közepette. – Menj, én hívom a mentőket. – az utolsó szó hallatán elindultam a tömegben. Mindenkit eltaposva magam elől verekedtem át, szinte már futva.

Egy pillanatra megtorpantam. Úgy éreztem, a vér megfagyott bennem és egyre jobban féltem. Alfredo nyakába Chanel kapaszkodott, aki szemmel láthatólag sem volt magánál. Feje ide-oda lebegett. Idegesen löktem el az előttem álló embereket.
- Mi történt? – lágyan kezdtem pofozgatni barátnőm arcát, aki semmire sem reagált. Ajkai pirosak voltak, arca bágyadt és fehér. Fogalmam sincs, mi történhetett vele. – Hol van már a mentő? – üvöltöttem. Nem mintha valaki válaszolt volna rá, hiszen a legtöbb ember észre sem vett minket, ami furcsa volt. Páran megbámultak én viszont csak a megmentő szirénákat vártam.
Lassan nyúltam át Chanel derekán és kaptam fel az ölembe. Félelmemet agresszív és törtető viselkedésemmel próbáltam leplezni, de egyszerűen nem ment. Túlságosan féltem. Ettől féltem. Egyszerűen nem tudom, mit fogok tenni ha elveszítem Őt. Elképzelésem sincs.
Alice kézfeltartással jelzett nekünk. Egyre gyorsabban igyekeztem a bejárat felé. Kezeim átvették Chan bőrének hidegét. Alig kaptam levegőt, a torkomban hatalmas gombóc ékeskedett, mégis csak a lány arcát bámultam. Hihetetlen, hogy így is gyönyörű volt.

A klub mögött megpillantottam a villogó szirénákat, s egy perc sem telt el, de máris odajött egy férfi és sok-sok ember, akik a hordágyat tolták és az infúziós palackot hozták.

- Bob vagyok. – a férfi magabiztos kiállása és a tudat az arcán, miszerint ért ahhoz, amit most tesz nem nyugtatott meg. Ennek ellenére bátran fogtam vele kezet s tettem fel a legkézenfekvőbb kérdést.
- Én is mehetek? – bólintással válaszolt. Ahogy elfordultam láttam, ahogy a mentő hátuljában sürögnek-forognak. Szívszorító látvány volt. Letöröltem az arcomat, ezzel együtt a könnyeimet is és beültem az autó hátuljába. Pár percre fognom kellett az infúziót és ez volt az a pillanat, amikor majdnem én is összeestem. Kétségbeesett, elhagyatott voltam. Féltem.

Minden zajt kizártam, csak Chan-re koncentráltam. Kezei hidegek voltak, bármilyen erősen is kulcsoltam össze ujjainkat. Az infúziót átadtam a mentőben tartózkodó hölgynek, aki minden adatot feljegyzett és néha-néha kérdezgetett is.

Fejemet lehajtottam és kezét szorongatva vártam, hogy a kórházba érjünk. Mindig is hitetlenkedve néztem másokra, mikor azt mondják, belehalnának, ha elveszítenék a párjukat. Most én is érzem. Egyszerűen fogalmam sincs, mit tennék Chan nélkül. Ki lenne, aki mindig jobbkedvre derít, akivel együtt lehet gumicukrot enni és aki még Beyonce-ból is viccet tud csinálni? Rohadtul félek attól, hogy ma este ennek vége. Ha Ő elmegy össze fogok törni. Befejezem a zenélést és mindent. Nélküle nincs értelme.

- Maradj velem. – nem szégyelltem. Nem érdekelt, ha a mentősök hülyének néznek. Csak felemeltem a fejem és sírtam. Szorítottam a kezét és vizsgáltam az arcát, ami még így is tökéletes volt. Szeretem Őt és ennek nem szabad, hogy vége legyen. Kell nekem, szükségem van rá..

Hajnali három után pár perccel pillantottam az órámra. A kórház folyosója kihalt és hideg volt, csakúgy, mint a műanyag szék, amin ültem. A falakat kék csempe borította és néha-néha elsétált mellettem egy nővér, információt azonban senkitől sem kaptam.

Testem eszeveszetten rázkódott a sírástól. Bátran kijelenthetem, hogy sosem sírtam így. Sosem. Nagyon fájt, hogy nem tudtam semmit, fogalmam sem volt, mit tesznek Chan-nel. Csak ültem és vártam, fájó hátsó résszel és könnyes szemekkel. Velem ellentétben Alice és Alfredo elmentek kávéért és kicsit kimentek friss levegőt szívni. Én viszont csak ültem és bámultam a kék csempét, ami olykor zöldnek látszott a ráeső lámpa fénye miatt.

- Justin, nem akarsz egy kicsit pihenni? – Alice hangja életlenül csengett a kihalt folyosón. Kezembe nyomott egy pohár kávét, aztán Fredo-val együtt helyet foglaltak mellettem.
- Nem. Nem megyek el, amíg meg nem mondják, mi a baj. – nagyokat kortyoltam a kávéba, ami hamar el is fogyott. Rettentően szükségem volt rá, mert ugyan ébren tartott az aggódás, a szemeim néha mégis majdnem lecsukódtak.
- Ennyire nem lehetsz belezúgva. – bár Alfredo minden szegletemet ismerte, sem Ő, sem a hozzám közel állók nem értették ezt meg. Elmagyarázni sosem akartam nekik, hiszen ezt nem lehet. Csak van az az érzés, ami mindent átvesz, amitől szimplán jobb kedved lesz.

Tökéletesnek látod a világot és emiatt a hatalmas jókedv miatt úgy érzed, bármit megtehetsz. Plusz energiát ad, szinte repülsz. Amikor ránézel ugyanolyan szépnek látod, mint mikor először találkoztál vele és aztán rájössz, hogy a személyisége még ennél is szebb.

- Nyugodj megy, vegyél egy nagy levegőt. Új nap, új esélyek. Biztosan minden rendben lesz. – bár próbáltak mindketten megnyugtatni és mindent megtenni annak az érdekében, hogy végre normális legyen a pulzusom, nehezen ment. Ők is pont olyan idegesek voltak, mint én.

- Chanel –

Mohón pislogtam párat, mire a kép kezdett kitisztulni körülöttem. Egy fehér plafon volt mögöttem. Idegesen

Fogalmam sincs, hogy kerültem ide. Mintha a világ forogna és mindenképpen ellenem szövetkezne. Minden percben, órában, másodpercben. Egyszerűen amikor eldöntöm, változtatok és próbálok pozitív lenni, a világ azt kiabálja, adjam fel, viszont a remény ami bennem van arra ösztönöz, próbáljam újra. Újra és újra, akár századszorra is. Ezzel csak az a baj, hogy előbb-utóbb fel fogom adni. Nem próbálom újra. És akkor már csak lefele fog vezetni az út.

ültem fel. Az első dolog, amit érzékeltem a kezembe szúrt infúzió volt, ami előző akcióm miatt rettenetesen szúrni kezdett. Másik kézfejemen viszont meleg szorítást éreztem. Óvatosan hajtottam arra a fejem, fő az elővigyázatosság célján. Az ereimben szinte tisztán éreztem az infúziós tű szúrását, de ez sem tudott meggátolni a mosolygásban. Justin édesen szuszogott hátradőlve az ágy mellé helyezett székben. Lassan visszafeküdtem és mivel nem akartam felkelteni, kicsit megszorítottam a kezét.

Pár percig tekintettem a távolba, közben néha-néha Justin alvó arcát kémlelve. Ám mikor az ajtón belépett egy orvos, a lehető leggyorsabban feküdtem vissza. Halvány, amolyan tipikus erőltetett mosoly terült ajkaira, amely még jobban kihangsúlyozta erősen kidolgozott, szabályos arcát.

- Látom felébredt, Miss Parks. – lassan lépkedett az ágyam végébe, ezzel megbizonyosítva arról, hogy nem fog bántani. Bár már majdnem felnőtt vagyok, továbbra is gyerekként félek az orvosoktól és konkrétan mindentől, ami a kórház címszó alatt áll.
- Mi történt? – halovány emlékeim voltak az estéről, de azok sem a legjobbak. Hirtelen visszatért az émelygő, szédülő érzés, így változtattam kicsit helyzetemen, ügyelve arra, hogy kezemet ne húzzam ki az alvó énekes szorításából.
- Barátai szerint tegnap éjszaka meglehetősen sokat ivott, de az alkoholon kívül más szereket is találtunk a szervezetében.
- Drog? – hangom komolyra váltott. Sosem nyúlnék droghoz, s a tudat, hogy ráadásul nem is magam okoztam ezt ijesztő volt.
- Igen. Utólag információk szerint a szórakozóhely pincére többször is volt ilyen ügyek miatt letartóztatva, és nem Ön volt az egyetlen, aki tegnap este így végezte. De az Ön esete a legdurvább.
- És most mi lesz? – kétségbeesetten néztem az orvosra, félelmemben megszorítottam Justin kezét.
- Gyomormosást végeztünk önnél, de mivel sokáig nem volt magánál kapott más gyógyszert is. A szervezetet nagyon megterheli az ilyen, sőt, az is lehet, hogy ezután meglehetősen kívánni fogja majd a szert. Mindenesetre pár napig benntartjuk, amíg tart a gyógyszeres kezelés. Tekintve a barátja kilétére, máshol nagyon nem tudna pihenni. – értettem célzását és igaza volt. Ez az egyetlen hely, ahol most háborítatlanul pihenhetek. Amiket felsorolt nem éppen voltak kellemes dolgok, csak hálálkodni tudok, amiért nem voltam magamnál.

Mielőtt elhagyta volna a kórház szobáját nekiszegeztem utolsó kérdésemet is.
- Doktor úr, a barátom, Justin – néztem a szuszogó fiú felé, aki úgy aludt, hogy akár egy bombát is lehetett volna robbantani mellette, nem ébredt volna fel – mióta van itt?

- Egész éjjel itt volt. – hitetlenkedve meredek a határozott kiállású orvosra, s aztán az ajtóra, amit halkan becsuk maga mögött.

Eddig talán még sejtelmem sem volt, mi is az a kicsi szál, ami mindig elhessegeti a gondolataimat. Mikor már annak a szélén állok, hogy összepakoljak és magam mögött hagyva ezt az egész várost hazamenjek, valami visszatartott. Suttogta, hogy maradjak, éreztette, hogy kellek neki. És rájöttem, hogy ez a kicsi hang Ő volt.

Nevem hallatára keltem fel. Mikor először kinyitottam a szemem egy hatalmas csokor rózsát láttam meg. Pontosan olyan volt, mint amilyent megismerkedésünk elején kaptam tőle, csak éppen akkor nem merte bevallani. Tekintetem ezután ágyam mellé tévedt, ahol továbbra is Justin ült. Már nem az a ruha volt rajta és a virágból ítélve is kiugrott egy kicsit.

- JuJu! – óvatosan ültem fel, figyelve a bekötött infúzióra. Justin közelebb csusszant, leült az ágyra, majd megölelt. Hosszú percekig öleltük egymást, néha-néha adott egy puszit a hajamra és a homlokomra. – Nagyon köszönöm a virágot, gyönyörű. – húzódtam el tőle.
- Neked bármit. – különös csillogást véltem felfedezni a szemében. Közel húzott magához, majd megcsókolt. Hiányzott ez a bizsergető érzés, a hideg, amely végigfutott minden egyes alkalommal a hátamon, mikor hozzámért. – De lenne még egy meglepetésem. – megdöbbentően hirtelen szakította el testét és ajkait. Kotorászni kezdett nadrágja zsebében. Szívem egyre gyorsabban kezdett dobogni. Hátrébb tolta a széket, majd letérdelt. Állj, ne térdelj le! Kelj fel!

Nem láttam semmit a kezében, így elég értetlen volt a helyzet, de másodpercekkel később megpillantottam a fekete dobozt majd a benne lévő gyűrűt is.
- Tudom, hogy nem megfelelő hely és pillanat, de szeretlek. Hozzám jönnél feleségül?